Eva Helle
A gyógynövények hatékonyságára az emberiség történetének évezredei során több mint elég bizonyíték gyűlt össze. A modern gyógyászat azonban sok jól bevált természetes szer használatát háttérbe szorította. Tény, hogy például az intenzív betegellátásban tagadhatatlanok a kémiai gyógyszerek sikerei, viszont számos esetben szükségtelen vagy éppen előnytelen egy szintetikus készítményhez nyúlni, ha rosszul érezzük magunkat.
A különböző aloéfajok is egyre inkább feledésbe merültek az évszázadok folyamán. Az elmúlt néhány évtized során azonban egyre több orvos és természetgyógyász fedezte fel ismét, mire képes a “sivatagi liliom”, melyet mind külsőleg (például bőrbetegségekre), mind belsőleg használhatuk például az immunrendszer erősítésére gombák, baktériumok és vírusok ellen.
Sokrétű növényvilág
Világszerte több mint 300 aloéfaj létezik, mindenhol, ahol kedvezőek az éghajlati adottságok – nem tűz túl erősen a nap, magas a levegő páratartalma és nem fenyeget fagy -, honos a növény. Mivel a különböző fajokat gyakran másképp nevezik, könnyen összetéveszthetők. Így például az Aloe vera, a valódi aloé a régebbi irodalomban “Aloe barbadensis” néven is megtalálható, magyarul pedig a fajt orvosi aloé vagy nyugat-indiai aloé néven is említik. Más fajoknál is találhatunk egyazon növényre vonatkozó megnevezéseket, például az A. camperi is előfordul A.eru formában. Mivel gyógyászati célra az Aloe vera fajt, illetve az ebből készült termékeket használjuk, a továbbiakban az aloé név alatt ezt a fajt értjük.
Misztikus erejű gyógynövény
Az aloé “csodatévő” képessége már a levelek tulajdonságaiban is tükröződni látszik: védekezés és gyógyulás. A levél peremén lévő tüskék és a keserű ízű antranoidok a levél belsejében távol tartják a növényevő állatokat. Ha maga a levél megsérül, a seb a legrövidebb időn belü összezárul a benne lévő géltől. Hasonló elv szerint szolgálja a növény az emberi sebek gyógyulását is: lezárja azokat, és serkenti a szervezet saját védekező erőit. Archaius kultúrákban szinte misztikus erőt tulajdonítottak az aloénak, s mindmáig tisztelik mint nagy hatású gyógyító növényt, ami betegségről és egészségről dönthet. Észak-Amerika indiánjai ez okból állítólag az “ég varázsának” is nevezték az aloét. Alkalmazási területe sokoldalú: sérülésekre és égésekre első osztályú elsősegélyszer. Külsőleg alkalmazva ezenkívül segít rovarcsípések, bőrbetegségek vagy a szájüreg gyulladásai esetén, ahogy a bőrt és a hajat is ápolja, és ezzel hozzájárul fiatalos szépségünk megőrzéséhez.
Ha az aloét léként belsőleg használjuk, nemcsak az immunrendszerünket erősítjük, hanem sokféle testi gyengeség ellen felléphetünk. Az Aloe vera lé táplálékkiegészítőként ráadásul megelőzi a hiánytüneteket – például kiegyensúlyozatlan táplálkozás, egyoldalú idegrendszeri vagy fizikai terhelés, rendszeres gyógyszerfogyasztás esetén.
Időutazás
Az aloé nyomai messze visszakövethetők a sumer és az egyiptomi kultúrába: sumer nyelven a Krisztus előtti harmadik évezredből származó agyagtáblákat találtak gyógyítási útmutatókkal, Egyiptomban az aloé ábrázolása ismerhető fel a templomok és a sírok falain. Az úgynevezett Ebers-féle papirusztekercseken – egy egyiptomi gyógyítókönyvben, melynek keletkezését kb. Kr. előtt 3500-ra datálják – gyógyszerreceptúrák találhatók aloétartalmú kenőcsökhöz.
Az ókortól napjainkig
Ha hihetünk a régi legendáknak és a mítoszoknak, már Nagy Sándor (Kr.e.356-323) is az aloé gyógyerejétől épült fel egykor egy csatában, aztán aloénövényeket vitt magával a hadjárataira, hogy azzal lássák el a sérült katonák sebeit. Az aloégélnek köszönhetően hamar meggyógyultak a harcosok, ami eggyel több okot szolgáltatott arra, hogy Nagy Sándor mindig előnyben legyen az ellenségeivel szemben. Az Arab világban a “sivatag liliomát” szerencsehozó és a gonosz szellemeket elűző tárgyként gyökérrel felfelé a ház ajtaja fölé akasztották. Emellett szárítással nyerték a levél külsejének sárgás növényi nedvéből a sárga keserűanyagot, az aloint. A hashajtó port exportálták is. Bizonyítékok vannak rá, hogy a Kr. előtti hatodik században az aloét Perzsiában is mint hashajtót ismerték. Lehetséges, hogy erre az időszakra esik a növény elterjedése egészen Indiáig, ahol bekerült az ajurvédikus gyógyászatba.
Az aloé és az ajurvéda
Az ajurvédikus gyógyászat három évezrede ismeri az aloét, és még ma is vásárolhatunk Indiában Aloe vera levet, melyet gyógyszerként használnak égések ellen. A levet ehhez kézi úton nyerik úgy, hogy a levél kibontott belsejét kis darabokra vágják, és egy edénybe töltik. A géldarabkák pár óra múlva az edény aljára süllyednek, és a vizes fázis kitölti a felső részt. Bizonyos virágok hozzáadásával tartósítják és csírátlanítják.
Az aloét a korai keresztény kultúra is ismerte. János könyvében például azt olvashatjuk, hogy Nikodémusz mirha és aloé keverékével közeledett Jézus sírkamrájához.
A görög-római kultúrkörben szintén használták a növényt. Idősebb, Plinius római író (Kr. u. 23-79) “Historia naturalis” című írásában megemlíti az aloét mint gyógynövényt. Dioszkordiész görög orvos “De Materia Medica” című ötkötetes művében (kb. Kr. után 75-ben), melyben kereken 800 betegséget sorol fel, az aloéhoz a hashajtó hatáson kívül még további tulajdonságokat rendel: állítása szerint segíti a véralvadást, meggyorsítja a sebgyógyulás folyamatát, és alkalmazható hajhullás ellen. Ezenkívül nagyon kedvezően hat aranyér, ízületi fájdalmak és fejfájás ellen. Dioszkoridész könyve tartalmazza emellett a legrégibb fennmaradt rajzot az aloéról.
Utazás a világ körül
Az évszázadok során a népek közötti kereskedelem és a háborúk hozzájárultak ahhoz, hogy a sokféle aloéfaj a különböző kultúrákban elterjedjen és keveredjen. Az aloé Indiától keletre is tovább tört: északi irányban Tibetig és Kínáig, délen Malajziáig, Jávára és Szumátrára.
Az Aloe nemzetség Japánban szintén több évszázad óta jól ismert és széles körben elterjedt. Alkalmazása különösen sokrétű: a növény a felkelő nap országában fajtától függően vagy a gyógyítást, illetve a különböző ételek elkészítését, vagy sokféle kozmetikai termékek előállítását szolgálja. De nyugat felé is “exportáltak” aloéfajokat: Közép- és Észak-Amerikába.
Az Aloé Közép-Amerikában a különösen kedvező éghajlat miatt mindig is honos volt. Már a maják is tisztelték a növényt gyógyító erői miatt – és mint a “fiatalság forrását”. Aloéval védték magukat a rovarcsípésektől és a napégéstől, és sérüléseket kezeltek vele. A kevés ránk maradt maja írás arról is beszámol, hogy az aloé kérgét hajópallók bedörzsölésére használták. Az aloét ma sok karibi szigeten, valamint Közép- és Dél-Amerikában termesztik. Az őslakosok pedig azokat a növényeket, melyek szabadon vagy a kertekben nőnek, sebellátásra és a bőr védelmére használják.
Az Aloe vera Európában
Görögországban, Olaszországban, Spanyolországban és Portugáliában legalább a XV. századig honos volt az aloé, és gyógyszerként nagyra becsülték. Így például a bingeni Szent Hildegard, a gyógyító apátnő (1098-1179) köhögés és megfázás esetén aloélével átitatott borogatást tett betegeire. Paracelsustól, a német természettudóstól és orvostól (1493-1541) is maradt ránk egy recept, melyben aloét kevertek össze mirhával és sáfránnyal a test saját védekező erőinek erősítésére.
A XVI. és a XVII. században azonban mind jobban eltűnt az aloé a gyógynövények repertoárjából. A változatos klíma miatt Európa sok vidékén nem tudott megélni. Mivel a sejtnedv tartósítószer nélkül csak pár óráig áll el, és őrzi meg hatékonyságát, csak besűrített aloélével vagy -porral lehetett kereskedni. Ez viszont a puszta hashajtó hatásra csökkentette az Aloe vera széles alkalmazási spektrumát. Sokszor a rossz feldolgozás, a nem higiénikus körülmények vagy a szakszerűtlen szállítás is hozzájárult ahhoz, hogy elment az aloé ereje. Ehelyett ugyanakkor nemkívánatos mellékhatások jelentkeztek. Nem csoda, hogy az “állítólagos” gyógyító hatást hosszú ideig megkérdőjelezték. Bizonyára emiatt van az, hogy Aloe verának a tudományos gyógyszerészeti könyvekben ma csak a hashajtó aloinok forrásaként tulajdonítanak jelentőséget.
Az Aloe vera a modern gyógyászatban
Csak a huszadik század harmincas éveiben tárult fel a gélszerű levélbelső alkalmazási lehetőségének új perspektívája az USA-ban. Mivel az akkori röntgentechnika mellett az eljárás során mind a betegek, mind az orvosok és nővérek fájdalmas égési sérüléseket szenvedtek, dr. Collins a fiával közösen kutatott egy alkalmas ellenszer után, és az aloéban meg is találta. Akkor érték el a legjobb eredményt, ha egy aloélevelet középen felvágtak, kivájták a belső gélszerű levélhúst, ráhelyezték a sérülésekre, és kötést tettek rá, melyet kétóránként cseréltek. Miután dr. Collins és fia 1935-ben az “American Journal of Roentgenology” című lapban beszámolt a tapasztalatairól, Amerikában sok orvos alkalmazta az aloét gyógyszerként a bőrbetegségekre. Diadalukat a gyógyászati szakcikkek és a tapasztalati beszámolók növekvő száma bizonyította – többek között még egy atomenergiai hatóság 1953-as írása is. Az áruba bocsátásra azonban csak akkor nyílt mód, amikor Rodney Stockton amerikai gyógyszerész az ötvenes évek végén kifejlesztett egy eljárást az aloégél tartósítására. Azóta valóságos “Aloe vera ipar” keletkezett, mely az utóbbi években Magyarországot is elérte. Egy további lépést az úgynevezett biogén stimuláció eljárása jelentett. A nyugati világtól eltérően a kommunista Szovjetúnió a háborút követően nem kapott anyagi ösztönzést a gyógyszeripar fejlesztésére. Az emberek itt rá voltak utalva arra, hogy előnyben részesítsék a népi gyógyászatot, és kutatásokat végezzenek a hagyományos terápiák, köztük a fitoterápia hatékonyságával kapcsolatosan. Ennek során a negyvenes és az ötvenes évektől kezdődően itt több újszerű tudományos eredmény született, úttörő felismerésekkel: Vlagyimir Petrovics Filatov szemorvos-professzor például felfedezte a biogén stimulációnak nevezett eljárást, melynek köszönhetően az aloét sikeresen lehetett alkalmazni szembetegségek esetén.
